plants and beasts

 Az európai gyökerű fantasy-irodalom humanoid bestáriumának egyik gyakran papírra és tintába (újabb időnkben porfestékbe) álmodott képviselője a TROLL. E csekély értelmű, ám agresszivitása okán önbizalommal túlterhelt lény ősmintája nem más, mint a csalitjáró pocok (Microtus agrestis).

 Rögvest megválaszolva a mindenkiben elsőre felmerülő kérdést (és egyúttal figyelmen kívül hagyva a tényt, mely földhözragadt is némelyek gondolkodása), miként lehet egy erőtől duzzadó állapotban is mindössze 13 cm-es entitás a modellje a mesék sziklaállú teremtményének, nos úgy hiszem, a szárnyaló emberi képzelet és a messziről jött népek túlzásra mindig hajló jelleme épp elegendő magyarázat. Mire a közepesen tisztelt olvasó rövid kis esszénk végére ér, a csalitjáró pocok és a troll jellemének tökéletes egybeesése nem hagy semmilyen további kétséget affelől, hogy alaphipotézisünk mindenképp helytálló és egzakt.

 A csalitjáró pocok a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozik, azaz - mit szépítsük - a felületes szemlélő számára elsőre akár bájosnak és barátságosnak tetsző kis jószág egy álcázott patkány, annak minden taszító jellemvonásával, ám számos erénye nélkül. Bárhova menjen is a pihenésre vágyó madár, ember vagy kétéltű, legyen az akár saját otthonának kertje, ez a kis mocsok mindenhol ott lesz, s jelenlétével rontja a tájról agyunkba érkező összbenyomást. Sem éjjel, sem nappal nem vagyunk biztonságban, könnyen alkalmazkodik bármilyen napszakhoz, környezethez vagy pH-hoz. Szívós, mint a háromhetes nyers csizmatalp, és levakarhatatlan, akár a kullancs (Ixodes ricinus). Szellemi képességei sajnos legfeljebb a sarki csérrel (Sterna paradisaea) állnák a versenyt, ám az intelligencia és a logikai készségek teljes hiányát agresszivitással, önbizalommal és átható pézsmaszaggal pótolja. E három fegyver elegendő is ahhoz, hogy alig akadjon olyan bátor ragadozó, ki levadássza. Rendszerint ha egy csalitjáró pockot meglátunk, hamarosan tömegesen jelennek meg hasonló habitusú társai, hogy magukénak vélt területüket - mely furcsa mód általában egybeesik valamilyen sűrűn látogatott, frekventált pihenőhellyel - ürülékükből és vomitusukból rakott takaros kupacokkal megjelöljék.

 A csalitjáró pocok mindenek felett összeférhetetlen és kötekedő, ám mindehhez hiányzik belőle a szarka (Pica pica) intelligenciája és humora, így ennek híján bűzös és maró nyálával kénytelen ellenfeleire támadni. Rendszerint lesből és orvul támad, hordákba verődve, mely hordát a legbűzhödtebb és leginkább hascsikarásos modorú tag, az ún. vezér irányítja, primitív parancsuralmi eszközökkel, és egyszerű, a pockok elképzelhetetlenül alacsony szellemi szintjén is befogadható jelszavakkal és parancsokkal ("köpj!", "mókus!", "ebéd!", "térdre!").

 A pockok elképesztően szaporák, némely elmélet szerint vírusfertőzéssel adják át jellembéli fogyatékosságaikat bárkinek, aki gumikesztyű nélkül kerül velük fizikai kontaktusba. Hagyományos módon is szaporodik, s csak azért nem lepi a föld teljes felszínét immáron pocok- és pocokürülék-szőnyeg, mert a fészek legerősebb tagja gyakran falja fel gyengébb és kevésbé szánalmas testvéreit.

 A csalitjáró pocok elleni védekezés történhet kémiai módszerekkel (a kellemes modorú illatok zavarba hozzák és elijesztik) vagy baglyokkal. Amennyiben képesek vagyunk a létezésnek ezt a visszataszító formáját bárminemű érdeklődés, szörnyűlködés, hányinger vagy egyéb reakció nélkül figyelmen kívül hagyni, úgy a pockok rövid időn belül elveszítik érdeklődésüket és új területek felkutatására indulnak. Semmiképp nem javasoljuk módszerként a velük való vetélkedést, mert náluk szőrösebbek, büdösebbek és verejtéktől bűzlőbbek úgysem lehetünk.

 Pedig a szegfűfélék (Carylophyllaceae) népes kis családjában igazán jámbor és szerény magaviseletű zöldségek is meghúzódnak, s talán nem hat túlzottan szélsőségesnek, ha a kollektív bűnösség elvének elutasítását mint alapelvet kiterjesztjük a növények országára is. Megjegyzem, a prokarióták esetében általában nem állok a keretek bővítésének pártján, de ez egy másik, sokkal szomorúbb történet. A család, magam ízlése szerint megkockáztatom, az egész szegfűvirágú (Caryophyllales) nemzetség egyik legkedvesebb tagja a már nevében is elbűvölő hangzású olocsány csillaghúr (Stellaria holostea).

 A Kárpát-medence (ld. a lavór) gyertyános-tölgyeseiben, keveretlen tölgyeseiben sünöket, ízlés szerint napfürdőző huszonéves leányokat lesve viszonylag gyakorta futhatunk össze hősünkkel. Mindig magányos, bókoló virágai jól reprezentálják a gondos nevelés életen áthúzódó hatásait, hiszen egy szerény úrihölgy az egyedül töltött évek ellenére sem keseredhet el annyira, hogy udvariasságát elveszítse.

 Az olocsány csillaghúr megjelenésére a visszafogott elegancia és a mértéktartó báj jellemző. Fényesre sikált, hószín szirmai osztottak, ezért az öt szirom tíznek tetszik. Ár alakú, keresztben átellenes levelei ép szélűek, s a növényke egészében tekintve is felettébb takaros. Kellemes látványa sokakat (ld. barbarosz) arra sarkall, kis csokrétát szedjenek belőle. Habár nem védett, leszakítva hamar elhervad, e tekintetben az ibolyával (Viola odorata) rokon. Mindkét növényt csak rendkívül csökkent értelmű entitások képesek leszaggatni (megkockáztatom, egy sarki csérnek is több esze van ennél). Általánosságban is a balkáni jogrendszerek súlyos hiányosságát jelzi, hogy mindeddig nem került be a Büntető Törvénykönyvbe háromtól öt évig terjedő szabadságvesztés terhe mellett az alábbi mondat tartalmi vagy formai idézésének tilalma bármely szövegkörnyezetben:

 

 

 

 

 Halmozott büntetésként mindenképp javasolnám, az ezen mondtatot komolyan gondolók életük minden további névnapján döglött egereket kapjanak szépen becsomagolva ajándékul, esetleg dunsztos üvegben szörnyhalált halt, rothadó cserebogarakat.

 A napokban éppen a sarki csér kapcsán szerkesztőségünkben elhangzó kifejezés, miszerint "nem repül el" - értve ezalatt, hogy nem sietős e beszámoló elkészülte - e pompás lilealakú (Charadriiiformes) vonatkozásában valójában biciklicsellel súlyosbított öngól. Ha van valami, amit a sarki csér egyáltalán csinál, az az, hogy elrepül. Kistermetű, áramvonalasított sirályra emlékeztetó megjelenése ugyan utal halászmadár-mivoltára, de azért lássuk be, a hideg északi - és majd látni fogjuk, déli - tengeráramlatok hozta töménytelen foszfáton burjánzó fitoplanktonon dagadtra hízó zooplanktont komótosan és zavartalanul nyammogó ostoba haltömegben talán még egy félszemű, szaglóhámmentes műzsebhorgász sem halna éhen.

 Az otthon melegének megteremtése sem veszi igénybe túlzottan hősünket. Bármely, komolyabb építészeti ismeretekkel rendelkező szerves entitás, ide értve a homokozólapáttal várurat játszó négyéves Benőkéket is, legfeljebb földbe kapart lyuknak, gödörnek, leginkább horpadásnak csúfolná csak azt, amivel kapcsolatban a sarki csér a fészek megnevezésre tart igényt. Tollakkal alaposan kipárnázott hátsó fele a csért persze megóvja attól, hogy e kiesnek semmiképp nem mondható lakóövezet feltörje nagyrabecsült kloákáját.

 Mint láthattuk tehát, a Maslow-piramis alsó értékszegmensének megteremtése nem ró elviselhetetlen terheket - vagy bármilyet - a sarki csérre, így érthető, ha napjait inkább mihaszna röpködéssel tölti. Mint a hasonlóan léha életvitelű sznobok általában, ő is kényes és egyedi ízléssel bír. Szereti a napfényt, de nem szereti sem a meleget, sem a túlzott hideget. Így aztán az év nagy részében vagy az északi sarkkör tele elől menekül a déli sarkvidék nyarába, vagy épp ellenkező irányba láthatjuk gúnyosan vitorlázni, begyében a déli tengerek valamennyi ízletes halával, csőrével Kanada vagy Észak-Európa felé libegve. Az évi több mint 35 000 kilométernyi utazgatás csak azért nem viseli meg, mert gondoan ügyel, hogy mindig ugyanabban az időzónában maradjon. Hogy vonulási zónája miért esik egybe a nyugat-európai és az amerikai madártani egyletek és bűnügyi hatóságok által el nem érhető nemzetközi vizekkel, azt csak találgathatjuk. Elméletünk mindenesetre van.

 Nagy ritkán téved hazánkba, s ezúttal a téved szónak szigorúan első szótári jelentését kérjük figyelembe venni. Nem titkolhatjuk tovább, a sarki csér, vagy ahogy baráti körömben nevetve emlegetjük, a sarki csőr, bizony meglehetősen bamba és alacsony intelligenciájú madár. Nyilvánvaló első ránézésre is, hogy egy komolyabb differenciálegyenlet megoldhatatlan számára, és nagyobb összegben le merném fogadni, a datív kovalens kötésről sincs igazán fogalma.

 

 Összességében elmondható, madarunk gyönyörű, ostoba és egész évben utazik. A tisztelt olvasóra bízzuk annak eldöntését, kinek a reinkarnációja lehet.

 A magyar flóra kétségtelenül legerotikusabb megnevezésű tagja a titokzatos lónyelvű csodabogyó (Ruscus hyppoglossum). Habár a felületes szemlélők talán előrébb helyeznék e versenyben a herefojtó arankát (Cuscuta trifolii), esetleg magát a soknevű lóherét (Trifolium pratense) avagy fenyert, ám ezek a balgák nyilvánvalóan a mezítelen női testet is izgatóbbnak látnák, mint a diszkréten cérnatangába bújtatottat. Egyszóval, a kisfiúk és kislányok talán nem érzékelik a lónyelvű kifejezésben finoman felzizegő orális (szakszóval: kvázi-nyalafinta) utalásokat, sem a csodabogyó kifejezésnek a futball-labdától a legnemesebb férfiúi tartozékunkon át a Viagráig húzódó mélylélektani ívét, de a csupa nagybetűs IGAZI FÉRFIAK és IGAZI NŐK mindenképp. Nahát.

 Mindezek után talán nem meglepő, hogy maga a vizsgálatunk tárgyát képező növény sem közönséges megjelenésével hódít. Legjellegzetesebb képlete a növénymorfológiában fillokladiumként ismert, a normál levelek közepén magányos, kinyújtott nyelvként gúnyolódó kinövés, szakszóval (terminus technicus) hátezmi.

 Persze valójában a levélnek látszó dolog a szár, és a kis kinyújtott nyelv a levél, de az érthetőség kedvéért a könnyebb végéről kellett kezdenünk az ismerkedést. Az ilyen típusú alakoskodás a növényvilágban egyáltalán nem ritka. Gondoljunk csak az ártatlan kinézetű és jólelkűnek vélt tűlevelűekre! Vajon hány kisgyermek életét keserítette meg a biológiatanárok egyik kedvenc kérdése, hogy milyen része a fenyőnek a toboz? Alig-alig akad józanul gondolkodó ifjú, aki virágként nevezné meg e furcsa, fás képletet. S vajon hány fiatalt fordított szembe az élet tudományával annak megértése, hogy az akáctüske az valójában szár, azaz tövis, míg a kaktusztüske levél, az a kis fehér, pamacsos, üveggyapotszerűen viszketős tüskécske pedig a virág.

 Szerencsére a csodabogyók nem túl népes családja e morfológiai rejtvényért legalább arányos, kellemetes megjelenéssel és könnyű azonosíthatósággal engesztel, nem beszélve a fogyasztásra csábító (ámde emberi fogasztásara alkalmatlan), fényes, vörös bogyókról.

 A lónyelvű rokonság mellett jelentős állománya van hazánkban a szúrós csodabogyónak (Ruscus aculeatus) is. Mindkét szépség a mediterrán liliomfélék (Liliaceae) jellegzetes képviselője, így mindenhol megtalálhatóak a Mecsek gyertyános-tölgyeseiben és bükköseiben. A hazai társulások közül a karsztbokorerdők szemet gyönyörködtető lakói ők.

 Összességében elmondható, a lónyelvű csodabogyó alkalmas mind szexuális utalások feltűnésmentes szövegbe csempészésére, mind botanikai tudásunkkal való felvágásra, mind az „Idegen is lehet szép” alapelvének bizonyítására, így a dél-dunántúli természettudományos értelmiség körében tapasztalható példátlan népszerűsége egyáltalán nem véletlen. 

A szarka (Pica pica) a varjúfélék (Corvidae) közé tartozó madár, ha rendszertanilag még nagyobb merítést kívánunk tenni, akkor a verébalakúak (Passeriformes) közé sorolhatjuk. A varnyúkoma és cserfes rokonsága még Konrad Lorenz szerint is a legintelligensebb madarak közé tartoznak, de míg ő holtáig a hollóra esküdött, én magam inkább a szarkára. A csóka közös kedvenc.

 A szarkának 12 alfaja ismert, a legviccesebb közülük kétségkívül a Pica pica pica nevű. Ez a súlyosan retardált pokémonra emlékeztető név sokakat abban a téves hitben ringat, hogy a szarka együgyű lélek. Valójában a veleszületett adottságok kiteljesítésének diadala e küllemében is megnyerő tolvaj.

 Ellentétben a legtöbb varjúfélével, a szarka általában magányos madár, a párok kitartanak egymás mellett, s ha csapatban is látjuk néha őket, e kicsiny közösségek valójában erős egyéniségek térben lokalizált halmazai csupán. Kivételt képeznek ez alól azok az esetek, amikor egy-egy bagoly, róka, ember vagy menyét bosszantására állnak össze a lelkes fiatalok, kifejezetten huligános temperamentumról téve tanúbizonyságot, s közösen űzik el az ellenséget.