Üde erdeink egynémely lakója - lett légyen bármilyen alattomos kis féreg - hangzatos és a felületes megfigyelő számára üngyömböngyi-mufurcplötty kis édi-bédi nevecskék mögé rejti való természetét.
A szemét.

Itt van mindjárt a rettentő komolyan hangzó nevű különlábtőízes bogarak csoportjába tartozó Hólyaghúzóbogár-félék (Meloidae) transzparens faja, a közönséges nünüke (Meloé proscarabaeus). A lágy "n" hangok, a csókra csücsörítően elbájoló "ü"-k, és persze az aljasul a név mögé pöttyintett kicsinyítő képző mind azt a téves képzetet keltik a bükköseink andalító antipasszátjában andalgó Andikákban és Bandikákban, hogy valamiféle habcsókos lányregény huncut kis erdei tündérkéjét vetette eléjük a kárpát-medencei fauna egy véletlen merítése.
Lófaszt (penis equi), mama! (E helyütt kérjük a professzort, tegye az egészet vocativusba, kommentárisan, thx a lot - a szerk.)
Ha a méhek (Apis mellifica) beszélni tudnának, igen valószínű, hogy az arcba temetett zokogás hangjain tudnának csak szólni a potrohba kapaszkodó piciny, kacsos csápok motozásáról, majd a döbbenetről, mikoron a lezárt sejtből a várva várt csemete (mindig az ötmilliomodik a legkedvesebb a méhanya-szívnek) helyett egy zsíros seggű, kékesfekete izé pondorodik elő.
Megrázó.
Flóra istenasszony szociális hálóján fennakadva dőzsöl értekezésünk hőse tehát, s míg mások háncsszövetei, oszlopos és szivacsos rétegei pihenést nem ismerve üzemeltetik sejtjeik cukorgyárait, addig ő az árnyékban megbújva lógatja lábát, s szürcsöli ki szívószállal a készterméket.
Hogy rohadna meg.
vélemény