Mai rövid posztunk, amennyiben fikarcnyit is törődnénk azzal, hogy egy legalább megközelítően informatív címkézési rendszert vezessünk be, az idegesítő alfajok szekcióban kapna helyet, melyben amúgy is kiemelten kellene szólnunk a webkettes agysorvadás és a közösségi oldalak metszetében tenyésző példányokról. Minthogy azonban nem doktori disszertációt készülünk leadni, így maradhatunk elfogadhatatlanul elfogultak és szakszerűtlenek, és persze diszkriminatíve választhatunk ki egy-egy szegmenst, melyet vitriolos pennánk hegyére tűzünk, még ha az a penna jelen esetben a munkahely tulajdonát képező tasztatúra is.

Nahát.

 Belecsapva tehát a közismerten mindössze hat kötelező összetevőt tartalmazó lecsóba (zsiradék, hagyma, paprika paradicsom, só, fűszerpaprika), s persze szem előtt tartva poszt eleji ígéretünket a rövidségről, ejtsünk néhány szót a Facebook-kakas (Gallus gallus zuckerbergi) iránt minden teremtett lény által érzett gyomormélyi undorunkról. Korai olvasmányélményeink alapján elmondható, hogy ez az undor leginkább a nemes nyihahák jehukkal szembeni ellenérzésével rokon, némiképp kevésbé patás kivitelben.

 A Facebook-kakast (FK) könnyű azonosítani. Ő az, aki az IRL-kompatíbilis köszöntéseket a virtuális térben is hagyományosan alkalmazza. Minden tetves, szájba szexuált napon "jó reggelt, Világ" és hasonló épületes bejegyzések tömkelege borítja el a Zuckerberg-univerzumot, jelezve az FK-horda megérkeztét. És köszön. Mindenkinek, általánosan. Ez a fajta gondolom az ajtón kilépve hajnali háromkor beleüvölti az utca csendjébe, hogy "Szép napot!". Talán rá is rúgja az ajtót a lépcsőházban egyesekre, hogy "Szervusz, te sem tudsz aludni?". Ez a fajta ha elmegy Szombathelyre, mindenkinek odaköszön, mert úgy tudja, hogy vidéken így szokás. Ez a fajta: kiirthatatlan. Nem is kakas ez. Csótány. Taréjjal.

Pfej.